Hölgyeim és Uraim!
Tisztelt Ünnepeltek!
Kedves Kollégák!
18 éve rendezték az első SZERVDONÁCIÓS ÉS TRANSZPLANTÁCIÓS EURÓPA NAPOT Genfben, amelyet Philippe Morel professzor hívott életre.
A rendezvény célja 1996 óta változatlan: felhívni a lakosság figyelmét a szervadományozás és szervátültetés fontosságára, mert a szervátültetés életet ment, a szervátültetéshez pedig donorszervekre van szükség.
Közel két évtizede tehát minden évben egy nap az elhunyt és élő donorokról, a transzplantációról,megmentett recipiensekről,és életmentő orvoscsoportokról szól.
Vajon mit tud erről valójában az utca embere, akihez szól az üzenet, sőt egy felhívás?
Sajnos nem sokat.
Miért?
Mert a szervátültetés egy különleges, de valójában csupán felületes érdeklődést kiváltó terület. Sokan azt gondolják helytelenül, hogy ez egy keveseket érintő dolog, amely el fogja őket kerülni életük során.
Az első nagyívű kérdések között ritkán merül fel az, hogy "nekem mi a dolgom ezzel kapcsolatban"?
Ráadásul az adakozás mindkét formáját nehéz gondolatban elhordozni a szükséges személyes döntésig, személyes érintettség nélkül.
Az élődonoros szervadományozás az önfeláldozó segítségnyújtás gyakorlati példája, amely az emberi kapcsolatok és az emberi értékek felemelő megőrzése.
Az elhunytból történő szervdonáció elfogadása pedig ismeretet és bátorságot igényel. Agyhalálról, vagyis halálról kell beszélni, olyan dolgokról, amelyekről nehéz beszélni, mert részben félünk tőle, másrészt nem nagyon kaptunk példát a megbeszélés mikéntjéről.
Az agyhalál megismerésének jelentőségét a szervátültetés adja. A társadalomnak fel kell ismernie és el kell fogadnia, hogy az orvosok biztonsággal meg tudják állapítani a végérvényes és visszafordíthatatlan agyhalál tényét.
A feltételezett beleegyezés elve szerint, ha valaki életében nem tiltotta meg írásban, hogy halála esetén szerveket vegyenek ki holttestéből, akkor eltávolíthatóak a szervek.
Tehát nincs teendője annak, aki beleegyezik?
Dehogynem!
El kell mondani mindenkinek a döntésünket, aki tájékoztatást kaphat a mi halálhírünkről, főleg családtagok, vagy barátok.
A mi személyes döntésünk bizalmas megosztása tartja életben az önrendelkezéshez való jogot, amely azt jelenti, hogy az én szerveimről én döntök és más nem. A gyászoló hozzátartozó csak akkor vállalná fel az őt meg sem illető döntés terhét a halálhírről és szervdonációról tájékoztatást adó orvos felé, ha mi korábban nem mentettük fel Őt ez alól, mégpedig azzal, hogy elmondtuk neki a mi személyes döntésünket.
A halálról beszélni kell, az agyhalálról tudni kell és a szervadományozásról dönteni kell!
Azért szükséges mindez, mert kevés a rendelkezésre álló donorszerv a várakozók számához képest. Az Európai Unióban 61 ezer beteg van transzplantációs várólistán, és közülük naponta 12-en halnak meg, mielőtt megfelelő donorszerv érkezne részükre.
Magyarországon közel háromszor annyi beteg van transzplantációs várólistán, mint amennyi az átültetések éves száma.
Ezért minden szervre szükség van, hiszen minden ember különlegesen értékes és egyedi.
A mai ünnep önökről, de az utca emberének szól.
A mi feladatunk a megszólítás, a kezdeményezés, a tájékoztatás.
A figyelem felkeltéséhez markáns és jó példákra van szükség. Önök ilyenek. Útmutató példák egy egész ország számára.
Köszönöm a segítségüket és a megtisztelő figyelmüket!
Mihály Sándor
Igazgató
Szervkoordinációs Iroda
Országos Vérellátó Szolgálat
2014. 10. 13.
